Amennyiben az I. világháború százéves historiográfiáján végigfuttatjuk tekintetünk, megállapíthatjuk, hogy először a politikatörténeti, diplomáciatörténeti megközelítések voltak jellemzőek, aztán a történészek a társadalom felé fordultak, majd jött a nyelvivel egybekötött kultúrtörténeti fordulat. Másképp szólva: az első azt vizsgálja, hogy miként jött létre a front; a második, hogy hogyan került a katona a frontra; a harmadik perspektívából azt szemlélhetjük, hogy a frontkatona miként tekintett a harctérre és miként érezte ott magát. Az I. világháború kutatásainak legújabb eredményeit és megközelítéseit foglalta össze az 1914–1918, az újraírt háború című kötet.

CSUNDERLIK PÉTER CIKKE

Több oka is vannak annak, hogy az 1990-es évek végén beköszöntött az I. világháború kutatásának – Jean-Jacques Becker, Gerd Krumeich és Jay Winter nevéhez köthető és napjainkig is tartó – reneszánsza. Ekkorra végleg „történelemmé” vált az első világégés: meghaltak az utolsó veteránok, akiknek az élménybeszámolói nemcsak fenntartották a világháború élményszerűségét, de egyben akadályozták is annak történelemmé válását és kutathatóságát, hiszen hálátlan feladat „hősök” elbeszéléseit cáfolni. A történelemmé válást jelezte, hogy a Szovjetunió összeomlásával eltűnt az I. világháború „egyik utolsó és legdrámaibb politikai, ideológiai és geopolitikai következménye”. Míg az európai integráció lehetővé tette a „Nagy Háború” transznacionális vizsgálatát, a jugoszláv polgárháború újra a Balkánra, „Európa lőporos hordójára” irányította a figyelmet, ahol az I. világháború kezdődött, így a szokottnál is többen fordultak a világháború témája felé azok közül, akik tanulni szeretnének a történelemből.

Franciaországban 2000-ben – és Magyarországon 2006-ban – jelent meg Stéphane Audoin-Rouzeau és Annette Becker 1914-1918, az újraírt háború címet viselő kötete. A szerzőpáros összegzése a legkevésbé sem hadtörténeti munka, hanem az erőszak, a reprezentációk – például a világháború „keresztes háborúként” történő beállítása a propagandában, a Jeanne D'Arc-kultusz megerősödése a világháború alatt – és a gyász megnyilvánulásainak – amiket egészen a közelmúltig nem elemeztek a történészek – értelmezésével kínálja az I. világháború új szempontokat érvényesítő megközelítéseit.

ujrairt_haboru_borito.jpg

1914-1918, az újraírt háború (Forrás: L'Harmattan Kiadó)

Az erőszak kérdéséhez az „élettelen” és „puritán” hadtörténetírás helyett John Keegan szellemében közelít a kötet, hogy valóságos képet adjon a roncsolt testekkel borított világháborús csataterek fájdalmas és véres valóságáról. Keegan nem elmesélt egy csatát, hanem „széttrancsírozta”, miközben rámutatott arra a sokkoló tényre, hogy a lőfegyverek korában a sebészek által a sebesültek testéből a leggyakrabban eltávolított törmelék a sorban mellettük álló katonák csontjából vagy fogából származott. „Háborúban ugyanis testek sérülnek, szenvednek, vagy gyötörnek más testeket.” Ráadásul: „a háborús erőszak olyan prizma, melyben számos, egyébként láthatatlan dolog tükröződik”. Márpedig az első világháború minden addiginál erőszakosabb volt: 1914 és 1918 között naponta 900 francia és 1300 német halt meg! A britek átlagban kevesebb embert vesztettek egy nap – de az ő neveik azonnal megjelentek a Times-ban közölt, az angol társadalmat sokkoló veszteséglistákban. Oroszország kivételével minden nagyhatalom több katonát vesztett naponként az I., mint a II. világháborúban. A somme-i csata első napjához hasonlóan véreset azonban még a II. világháború keleti frontján sem találunk.

Annak ellenére voltak ilyen hatalmasak a veszteségek – és ez még sokkolóbbá teszi az I. világháború áldozatainak számát –, hogy addigra a katonák halálozási okai közül már eltűntek a sebfertőzések az egészségügyi vívmányoknak köszönhetően:

Az evakuációs lehetőségek, a gyógyászati infrastruktúra, az aneszteziológiát, sebészeti beavatkozást és fertőtlenítést is magába foglaló harctéri sebészet lehetőségei, a sérült szövetek eltávolítása a törések kezelésekor (amely 1915-től lehetővé tette, hogy csökkentsék az üszkösödés kockázatát, és így csökkentsék az amputációk számát), a lövedékek kimutatása röntgensugarakkal, az arc plasztikai sebészete, a tífusz és a tetanusz elleni védőoltások, és még a konfliktus végén végrehajtott vérátömlesztések mind olyan gyógyászati lehetőségek, amelyek ismeretlenek voltak a korábbi háborúk során.”

Míg a napóleoni háborúk idején a betegségek több embert vittek el, mint a harcok, 1914-től a „háborús halál” már csaknem kizárólag erőszakos halál volt. Ezzel együtt megnövekedett a sebesüléseket túlélők, a rokkantak száma, akiknek ellátása addig nem látott kihívást jelentett az államoknak: megjelent az addig ismeretlen „rokkantkérdés”.

Az elvesztett lábakat és kezeket művégtagokkal, a borzalmas arcsérüléseket gumiimplantátumokkal pótolták, melyek látványa még ma is, ha egy fotográfián szemléljük, borzalmas hatást kelt. Az 1914–1918-ban elszenvedett sebesüléseknek nem volt megfelelője a múltban a változatosságot és a súlyosságot tekintve: „a háborús erőszak változása először is azok húsába íródik, akik annak egyszerre elkövetői, áldozatai és a tanúi”. A „sérülések” súlyossága azonban mégis kiszorult a világháború emlékezetéből, Paul Fussell szerint azért, mert a háborúban „a belekből sokkal többet látni, mintsem azt elképzelni illik”.

És a harcterekről hazaérkező, túlélő katonák nemcsak testileg rokkanhattak meg. Az I. világháború alatt kezdték tudatosítani a harcok okozta pszichikai károkat: a gránátsokk („shell-shock”) kifejezés erre szolgált kezdetleges jelölőként. Az újabb kutatások fokozott figyelmet szenteltek annak, hogy a háborús erőszaknak milyen mértékű pszichikai következményei voltak az I. világháború katonáira nézve. Feltételezhető, hogy a túlélők közel fele gyengébb vagy súlyosabb pszichikai zavaroktól szenvedett.

Ha a „harctér” fogalmát halljuk, akkor mindig tudatosítanunk kell, hogy az mennyire átalakult az I. világháború idejére a korábbi évszázadokhoz, vagy akár évezredekhez képest: a somme-i harcmező tízszer nagyobb volt, mint a waterloo-i sík. És ahogy a „harctér” is emberi léptékét vesztette, úgy a hadviselés is „embertelenné” vált. Eljelentéktelenedtek a hagyományos harci értékek, mint a „bátorság”, az ember „anyaggá” vált: „a tűzerő óriási fejlődésével a 19. század végén és a 20. század elején az egyéni adottságok, ha nem is tűntek el teljesen (az újoncok magas veszteségi arányai a lövészárkokban ezt mutatják), elvesztették jelentőségüket. (…) A megmenekülés a tűzvonalból egyszerűen szerencse dolga lesz, számolva annak új keletű hevességével és a golyók, bombák, gázok által elért terep nagyságával.

Új jelenség volt az I. világháború során, amit a „csata halálának” nevezett el a szakirodalom. A védelem erejének megnövekedése miatt a csaták átlényegültek hónapokig tartó ostromokká, miközben a háború „saját erőszakába fulladt”. A szakadatlan bombázás felforgatta a terepet, és ezzel rendkívül megnehezítette az előrehaladást, a bombatölcsérekben pedig újabb fedezéket találtak a védők. Míg Hindenburg és Ludendorff is elképedtek az 1916. szeptemberi somme-i látogatásukkor – ekkor született meg az „anyagháború” kifejezés. Waterloo után még lehetett „dicsőséges csatatérről” beszélni, de Verdun és Somme után már nem.

Ráadásul a tényleges „ostromok” is átalakultak, totálissá váltak: míg korábban szertartásszerű rendjük volt a várostromoknak, az I. világháború alatt már addig lőtték a falakat, míg romba nem dőltek. Ahogy más „szokásjogokat” is eltöröltek: míg korábban a tiszteket adott szavukra elengedték a fogságból (még az 1870–1871-es francia-porosz háború idején is), az I. világháború idején már rájuk is internálótábor várt.

Összességében az erőszak kiterjedésének lehetünk tanúi az I. világháború idején: lőttek a sebesültszállítókra és a sebesültekre is. Paradoxon, hogy éppen akkor radikalizálódott az erőszak, amikor már létezett Vöröskereszt és már megkötötték az 1899-es és az 1907-es hágai egyezményt is. Ez az a jelenség, amit George L. Mosse „brutalizációnak” nevezett, és Norbert Eliasnak a „civilizáció folyamatáról” alkotott elméletével állítható párba. Az újraírt háborúban megfogalmazott tézis, hogy a „civilizációs visszafejlődés”, amit Elias a nácizmus időszakában vélt megtalálni, valójában 1914–1918 között ment végbe. Mosse a „brutalizációban” látta meg az első világháború által hozott „kulturális fordulatot”. Ez a tézis a totális háború 1914 és 1918 közti megtapasztalása és a „totalitáriusnak” nevezett rendszerek világháború utáni létrejötte között ok-okozati kapcsolatot feltételez, hiszen a szélsőséges politikai mozgalmakban leginkább az egykori frontkatonák vállaltak szerepet.

Az addig soha nem tapasztalt fegyveres konfliktus azonban nem forgatta fel teljesen a normák rendszerét, ezt bizonyítja a halottak világháború alatti és utáni intenzív kultusza, vagy éppen az, hogy a fronton fennmaradt a kulturális élet is. Az 1914–1918, az újraírt háború azért hangsúlyozza az erőszak jelentőségét, mert a szerzők úgy gondolják, hogy a történetírás sterilizálta az első világháborút, ezáltal részben érthetetlenné téve azt. Hogy ezt elkerüljék, Stéphane Audoin-Rouzeau és Annette Becker sokat idéznek az egykor harcolóktól származó dokumentumokból. Ugyanakkor azt is hangsúlyozzák, hogy a történeti kutatásnak szabadulnia kell a „tanúságtételek zsarnokságától”. Szinte felszólítanak arra, hogy vonjuk bátran kétségbe egy veterán visszaemlékezésének hitelességét, hiszen a hősies viselkedés nem garanciája a megbízhatóságnak, sőt „a háborús erőszak dolgában a katonák gyakran hajlamosan lényeges elemek elhallgatására”. A veteránok elbeszéléseire jellemző az erőszak elszemélytelenítése: a háborúban „elesünk”, de nem mi „ölünk”.

Az I. világháborús tabuk közé tartoztak például a „lövészárok-tisztítások”, a hátramaradt katonák és sebesültek lemészárlása egy ellenséges lövészárok elfoglalása után, vagy éppen az, hogy nagyon sok halottnak azért hiányoztak az ujjai, mikor rájuk találtak, mert a haldoklás közben a szenvedéstől leharapdálták azokat. A frontkatonák közti homoszexuális viszonyok vagy éppen a katonák öngyilkossága is tabu volt évtizedeken át. A világháború kivételes reprezentációi közé tartozik Otto Dix Der Krieg című 1924-es litográfia-sorozata, amely – ha bújtatottan is –, de felvetette a frontkatonák öngyilkosságainak problémáját.

otto_dix.jpg

Otto Dix egyik botrányos képe: a ravaszt bal lábfejének ujjaival húzta meg a katona

Legközelebb az I. világháború reprezentációinak áttekintésével folytatjuk az 1914–1918, az újraírt háború című kötet ismertetését.

Felhasznált irodalom:

Stéphane Audoin-Rouzeau – Annette Becker: 1914–1918, az újraírt háború. Ford.: Fisli Éva. Budapest, 2006.

Balázs Eszter: A „sakktáblától a lövészárkok mikrovilágáig: az első világháború régi és új történeti megközelítései = Múltunk, 2010/3. 109–131.

A bejegyzés trackback címe:

http://hat-had.blog.hu/api/trackback/id/tr412623633

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.