A fenti idézet ugyan a Vasárnapi Újság című hetilapban jelent meg 1914 szeptemberében, de nem az újságíró egyéni véleményét tükrözte, hanem az országgyűlés által egy évvel korábban, 1913-ban elfogadott jogszabály tartalmára utalt. Az 1913-as törvény valójában a hadifoglyok jogait rögzítő, az 1899-es első hágai békeértekezleten elfogadott, 1907-ben módosított nemzetközi szabályozás meglehetősen kései adaptációja volt. A jogszabály becikkelyezése azonban azt jelentette, hogy egy esetleges háború idején a magyar kormánynak biztosítania kell az ország területén állomásozó hadifoglyok jogait, gondoskodnia kell megfelelő ellátásukról.

KABA ESZTER CIKKE

A törvény „próbájára” nagyon hamar sor került, hiszen már 1914 késő nyarán tömegével érkeztek szerb és orosz hadifoglyok az országba, akiknek élelmezését, elszállásolását záros határidőn belül biztosítani kellett. A közvéleményt sokkolta a hadifoglyok óriási száma, ráadásul egyre-másra előkerült a kérdés: Miért etessem azt, aki korábban fiainkat gyilkolta? Ugyanakkor már 1914 szeptemberében egy másik jelenségnek is tanúi lehettünk, nevezetesen annak, hogy sokan szeretetreméltó, „egzotikus idegenekként” tekintettek az érkező hadifoglyokra és ekként is bántak velük. Az ilyen megnyilvánulásokról szintén a Vasárnapi Újság számolt be igen érzékletesen és egyben elítélően: „De hogy virágot tűzzek a gomblyukába annak, ki hazámat jött elpusztítani, hogy süteménnyel traktáljam azt, aki miatt fiaink a háború minden borzalmát szenvedik és nyomorúságát éhezik, hogy ereklyének kívánjam a gombját, sapkáját annak, aki a testvéremre lövöldözött: ezt semmiféle erkölcs, semmiféle tisztesség és semmiféle humanizmus nem követeli.”

Sokszor a hadifogolytáborok melletti települések lakossága sem tudta: tiltakozzon-e az idegenek tömegei ellen, vagy épp ellenkezőleg, viszonyuljon hozzájuk megértéssel? Az ambivalens viszony és a foglyok iránt táplált ellenséges érzések gyakorlatilag a fogság hosszú évei alatt lépten-nyomon tetten érhetőek voltak, ugyanakkor számos példát találunk a békés egymás mellett élésre is.

Egy kimutatás szerint a Monarchia területén 1918. január 1-jén 1 309 394 hadifoglyot tartottak nyilván: a foglyok mintegy 72%-a orosz volt, nagyjából 8–8%-a olasz, illetve szerb, de tartózkodott itt több tízezer román, néhány ezer montenegrói, és alig pár száz francia hadifogoly is. Arról nem maradtak fent pontos adatok, hogy ebből mennyi állomásozott a Magyar Királyság területén, de a nagyságrendre következtetni lehet abból, hogy 424 155 hadifogolymunkás dolgozott hazánkban különböző területeken (a mezőgazdaságban, az iparban, a hadiüzemekben, állami vállalatoknál és az erdőgazdaságokban), míg ez a szám Ausztriában csak 274 852 fő volt.

Az első hadifoglyok tehát 1914 augusztusában érkeztek az országba és az Esztergom mellett Kenyérmezőn helyezték el őket (ma Esztergom-Kertváros). A tábort egy csődbe ment üveggyár területén alakították ki, először a puszta földön, sátorokban szállásolva el a foglyokat. Hamar kiderült azonban, hogy a háború nem ér véget a „levelek lehulltával”, így barakkváros építésére került sor. Az elhelyezési nehézségek, a rossz higiénés viszonyok következtében sorra jöttek a ragályos betegségek: 1914 őszén kolera-, 1915 tavaszán tífuszjárvány tizedelte az itt élőket. A tábor a háború végéig funkcionált, közel 100 ezer fogoly fordult meg itt, egyszerre 50-60 ezer ember tartózkodott területén. A háború után az épületeket elbontották, de a hadifogolytemető ma is látogatható: közel 4500 fő nyugszik itt.

Esztergom nem volt képes befogadni a tömegesen érkező hadifoglyokat, ezért újabb táborok építésére került sor Dunaszerdahelyen, Somorján, Zalaegerszegen, Csóton, Ostffyasszonyfán – hogy csak a legnagyobbakat említsük. A táborok területén fából épült barakkok álltak, ezek 150-400 fő befogadására voltak alkalmasak az alapterülettől függően. A barakkokat szabályos utcákon lehetett megközelíteni, a táborokat közvilágítással, víz- és csatornarendszerrel látták el. Technikai értelemben véve sokszor modernebbek voltak, mint a tábor környéki települések. A táborok területének kiválasztásakor döntő szempont volt a jó megközelíthetőség (sokszor külön vasútvonalakat is kiépítettek – ezek természetesen valamelyik fővonalból ágaztak le, mint például Csót esetében), és az átlátható, sík terep. A táborok kialakításakor arra is törekedtek, hogy legyen a közelükben művelhető mezőgazdasági terület, hiszen fontos volt, hogy legalább részben biztosítsák a táborok önellátását.

A már említett 1913-as törvény értelmében a hadifoglyoktól nem volt szabad elvenni személyes tulajdonukat – katonai irataikat, fegyvereiket és lovaikat azonban elvették, a szökést megakadályozandó –, és meghatározott sugarú körben, felügyelet mellett, szabad mozgásukat is biztosítani kellett. Emellett a fogva tartó államnak arra is lehetősége volt, hogy a tisztek kivételével munkásokként alkalmazza a hadifoglyokat, „képességeikhez mérten”. A hadifoglyok foglalkoztatása 1915-től vált számottevővé, először a nagyobb mezőgazdasági munkáknál vették igénybe őket. Munkájukat a törvény szerint éppúgy meg kellett fizetni, mintha azt az állam saját katonái végezték volna. A bérükből természetesen levonták tartási költségüket, a maradékot azonban megkötésekkel, de rendelkezésükre bocsájtották. A hadifoglyokat a későbbiekben már nemcsak a mezőgazdaságban, hanem az iparban, sőt, hadiüzemekben is alkalmazták, így foglalkoztatásuk részletes szabályozása elkerülhetetlenné vált.

Katonák egy csoportja a Ferenc József gyalogsági laktanyában, 1918. (Forrás: Fortepan)

Az itt töltött évek után a hadifoglyok 1918-ban tömegesen hagyták el az országot. A táborokat sok esetben felszámolták, azonban néhányuk új szerepkört kapott. Egyrészt leszerelőtáborként éltek tovább, azaz itt fogadták és vették nyilvántartásba a háború végén, illetve a békekötés után hazatérő egykori magyar katonákat, akik az általában két hétig tartó egészségügyi vesztegzár után, immár civilként térhettek vissza családjukhoz. Két tábornak, a csótinak és a zalaegerszeginek azonban ennél különlegesebb sors jutott. Csót 1915 és 1923 között működött: először hadifogolytáborként, majd 1918–1919-ben a román hadsereg elől menekülők gyűjtőtáboraként, végül leszerelőtáborként – ide érkeztek 1920 és 1923 között az orosz hadifogságból hazatérők. Működéséről nem sok eredeti anyag maradt fent, történetét ennek ellenére többen is feldolgozták: szerepe a Horthy-korszakban, illetve az államszocializmusban természetesen más-más megítélés alá esett. A kevés rendelkezésünkre álló iratanyag része egy visszaemlékezés-sorozat, amelyet 1961-ben készítettek a túlélőkkel. Ebben azok, akik megjárták az orosz fogságot és emiatt politikai okokból megfigyelték őket, nélkülözésről, rossz bánásmódról számoltak be, míg azok, akiket nem értek atrocitások, kiegyensúlyozott napokat töltöttek a táborban. A Csóton politikai szűrésen átesett, Oroszországból hazatért foglyok közül gyanúsnak nyilvánított személyeket – a Vörös Hadseregben harcolókat, a bolsevik párt egykori tagjait, az agitátorokat – elítélték és Zalaegerszegre internálták. Az itteni internálótábor nem csak a Szovjetunióból hazatérőknek „adott otthont”, hanem a Tanácsköztársaság alatti szereplésükért elítélteknek is. A tábor létéről a közvélemény sokáig nem is tudott, mígnem 1923 januárjában a Pesti Hírlap címlapi glosszában kelt ki a táborban folyó visszaélések ellen. Az ügy végül az országgyűlés elé került, parlamenti bizottságot rendeltek ki a túlkapások kivizsgálására. A tábort végül 1924 decemberében számolták fel.

Külön szólnunk kell az orosz hadifoglyokról, egyrészt kiugróan magas számuk miatt, másrészt, mert jelentős részük még a húszas évek elején is hazánkban tartózkodott, köszönhetően az oroszországi forradalom nyomán keletkezett új viszonyoknak. Az első orosz hadifoglyok 1914. szeptember 4. körül érkeztek Budapestre, innen szállították tovább őket vasúton Esztergom felé. Hamarosan az ország egész területét ellepték a muszkák, akik számtalan hírlapi „kis színesnek”, sőt hírlapi kacsának szolgáltak témául. A lakosság körében inkább jóindulatot kiváltó „orosz medvéket” kissé lesajnálóan kezelték, ugyanakkor munkaerejükre nagy mértékben támaszkodtak. Sokan közülük családot alapítva Magyarországon maradtak, míg az utolsó orosz hadifoglyok 1922-ben tértek vissza a Szovjetunióba.

Felhasznált irodalom:

Az első orosz szállítmány Esztergomban = Pesti Hírlap, 1914. szeptember 5.

Orosz foglyok Budapesten = Pesti Hírlap, 1914. szeptember 5.

A hadifogoly = Vasárnapi Újság, 1914. szeptember 20.

1913. évi XLIII. törvénycikk – az első két nemzetközi békeértekezleten megállapított több egyezmény és nyilatkozat becikkelyezése tárgyában = 1000ev.hu

Blasszauer Róbert: Hadifoglyok Magyarországon az I. világháború idején = AD ACTA. A Hadtörténelmi Levéltár évkönyve, 2002.

Kaba Eszter: „Őszre hazajönnek mind!” Hadifogolykérdés és a magyar társadalom a Pesti Hírlap hasábjain, 1920–1923. = Aetas, 2014/3.

Négyesi Lajos: Az esztergomi első világháborús hadifogolytábor temetői = nagyhaboru.blog.hu

Rácz István: Adatok a csóti hadifogolytábor történetéhez. Csót, 1973.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.