Hadszíntér és matekóra

2014.09.26. 10:08

2014. szeptember 23-án műhelykonferencia volt a Politikatörténeti Intézetben, Világháború, társadalom, emlékezet címmel. 

A megszokott (ott megszokott) előadói körtől ezúttal némileg eltérő volt a „merítés” – én voltam talán az Intézet munkatársaként az előadók közül a bevett papírforma, hiába, öregszik az ember, nemrég még „fiatal történész” voltam, mostanában egyre nyikorgósabban sajgok bele a múlt testtartás-változásaiba, papírformává gyűrődöm – és külön blokk (szerintem a konferencia legfontosabb része) szólt a helytörténészek, internetes világháborús blogok munkájáról. Ebben még (jajistenem, ez így olyan közhelyes lesz, de hát éppen ez a fájó benne, szóval leírom) „nagyon le vagyunk maradva a fejlett országoktól”, de a konferencián például jól látszott, hogy ez a lemaradás nem a lelkes közreműködőkön, helytörténészeken, vagy akár az adatközlők hiányán múlik (bár a magyar nyelvben elsődlegesen történelmi, és nem utolsósorban nagyon-aktuálisan-jelenkortörténeti okokból igen rosszul hangzik az „adatközlő” szó), hanem…

Hanem.

Mindenki gondolja ide a saját hanemjét. Aztán esetleg együtt köthetünk a hanemekre egy nagy-nagy közös csomót.

Szóval az egyik előadásban – Pintér Tamás tartotta, aki a Nagy Háború blog  szerkesztője – előkerült egy levél.

Egy katona levele. Aki a fronton, a lövészárokban rémálmot lát. Azt álmodja, hogy ismét iskolás, és minden iskolai szenvedésének csimborasszója les rá: matematikából kell vizsgáznia. Mikor pedig felébred, szinte örömmel konstatálja: hálisten, csak álom volt! Ez itt csak a háború.

Elképesztő dolgokat tud produkálni az ember, és persze ebben sincs semmi új; nap mint nap tapasztalhatjuk magunkon, én például hét macskát tartok, és még élvezem is. Preferenciáink, félelmeink, menedékeink is végtelenül sokfélék lehetnek. (Eddig a Coelhós-paraidézet – bár kétségtelen az is, hogy komoly iparágak igyekeznek látszatválaszokat és kielégüléseket nyújtani sokféle igényünkre, lehetőleg pont az efféle válaszok és kielégülések fizetőképes igénylésére szűkítve le azokat).

Ez a levél – néhány egyszerű mondat – önmagába sűrítve egy sajátos univerzum, mint egy kiváló Örkény-egyperces, vagy egy-egy rövidke Kafka vagy Mrożek-szöveg.

Mégis, éppen egyediségével és szokatlanságával (másfelől viszont azzal az abszurditással, amit mi, időben-térben eltávolodott szemlélődők, érzünk benne) kissé úgy pofozza el gondolkodásunkat egy pillanatra a kényelmesen belakott sztereotípiáktól, mint egy jól sikerült zen-koan egytenyeres csattanója az arcunkon. Pontosan azt mutatja, amiről a történészek zöme (ideértve természetesen magamat is) szakmai ártalom okán hajlamos megfeledkezni. Hogy ugye sok mindent tudunk értelmezni; lényegében végtelen számú dolgot tudunk re- és megkonstruálni (és most tekintsük el a „valóságról” folytatott régi, képlékeny vitáktól). De valahol mégis mindez konkrét, az időben létező emberekről szólt és szól. Akik, ha meghalljuk a hangjukat, meglepő, érthetetlen, megvilágosító vagy badar dolgokat mondanak, hazudnak, szépítenek, végső igazságokat fednek fel annak dacára, hogy a végső igazság képtelenség.

Ez a levél egy valahavolt ember pillanatnyi lelkiállapotát tükrözi. Ennyit mond:

A háború rossz. Majdnem annyira, mint egy matekóra.

Túlélte a háborút, ahová az iskolapadból vonult be. Szörnyűségeket kellett látnia. Világos, hogy pár nap, vagy akár csak pár óra elteltével, ahogy a rémálom maradványai lassan kimosódtak aktív emlékei közül, már inkább visszaült volna az egykori tanterembe, hogy aggódva figyelje, ahogy a rettegett matematikatanár (bizonyos László, akinek személyazonosságát a szorgos helytörténészek ki is derítették) csikorgó krétája érthetetlen egyenleteket ró a zöld táblára. Visszaült? Meglehet.

A forrás erről már hallgat.

De egyvalami biztos (hiszen az ember leginkább mégis önmagáról mondhat biztosat): az én személyes háborúképeim mellé (nagyon remélem, soha nem lesz elsődleges háborúképem) most a (bocsánat…) nagyágyúk, Hašek, Heller, Egon Erwin Kisch, Mailer, Babel és társaik mellé egy kis képpel ez a (számomra ismeretlen) katona is odakerült.

Ha azt hallom: háború, ezután már egy kicsit mindig a matekórára is gondolni fogok. 

yourc.jpg

A bejegyzés trackback címe:

http://hat-had.blog.hu/api/trackback/id/tr226733343

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.